August 05, 2017

Rakasz #40 - fasiszta hobbitos

Sziasztok!

Negyven fokban élni is felesleges feleim, ennek megfelelően ezt a hetet árnyéktól árnyékig kúszással töltöttem, mint a vámpírok a Blade előtt. Ha bármelyik mondatban bármi egyeztetve van öööö bármivel, az már siker. 

Az Adobe előbb-utóbb kiöli a Flasht, már most is lehet nélküle teljes életet élni. Ha eltűnik, akkor viszont vele tűnnek olyan klasszikus játékok, amelyekbe annak idején órákat raktunk. Érdekes archiválási feladat lesz valahogy játszható állapotban megtartani ezeket. Nekem például a High Tea hiányozna, ami az ópiumkereskedelem - ópiumért ezüstöt, ezüstért teát, teáért pénzt, és így meg is van a kör - magyarázza el. A játékban az az igazán érdekes, hogy a Wellcome Collection nevű múzeum készíttette el. Olyan ez, mintha a Szépművészeti ismeretterjesztő jelleggel összerakta volna a Temple Runt. (Kötelező lábjegyzet: az ópiumkereskedelem véresen nagy aljasság volt. Hagyott maga után mondjuk teaklippereket, olyan szép szavakat, mint a csatahajó diplomácia, aminél tényleg csak a slagos kriptanalízis cinikusabb kifejezés.)

Civil segge a gatyából

A Fortepan az egyik legjobb dolog a magyar interneten. Azt hiszem, ez egy olyan állítás, amibe annyira nem könnyű belekötni. Ugyanakkor mindig amikor interjút olvasok velük, az a másik érzésem, hogy valószínűleg a legamatőrebb is a szó összes értelmében. Szeretetből működik, az önsorsrontásig átgondolatlan gazdasági helyzetben. Mutatom a szöveghelyet:
Most van egy fix bevételünk, az Index.hu-n hetente jelennek meg történetek Fortepanos fotókból szemezgetve. Az ötletet és a fotót mi adjuk, az újságírói munka az övék. Ezért kapunk nettó 180.000 forintot. Mi ezt a rovatot egyébként egy évig ingyen csináltuk velük, de megkeresett minket valaki a VS.hu-tól, és ajánlott érte 200.000 forintot. Mi meg már akkor is csórók voltunk, mondtuk az indexeseknek, hogy jött ez az ajánlat, átvinnénk a rovatot. Erre mondták, hogy hát ennyit ők is tudnak fizetni, ha akarjuk.
Erre a sztorira részben máshogy emlékszem. Az emlegetett nagyon jó fotóválogatásos rovat a 444-en futott, de valamikor 2015 elején elkezdett eltünedezni. Szerintem ekkor zajlott a fenti, János, a VS egykori képszerkesztője pedig úgy emlékszik, hogy még futott a 444-en a Fortepan blogja, amikor beszélt velük. Ennyit az emlékezet pontosságáról. (Itt az Indexes iteráció, itt a 444-es.)

Na de nem azért futottam ennek neki, hogy a VS-en nosztalgiázzak, hanem hogy arra biztassalak titeket, hogy nyomjátok meg a donate gombot a Fortepan oldalán. Remekül el van rejtve, az oldal alján található névlista felett, jobbra, piros gomb! 

Testvér- és egyéb háborúk

Nem vagyok boros. Mármint megiszom, szeretem, de erősen véges a tudásom. A sztorikat viszont szeretem, ezért kaptam meg egyszer karácsonyra Olivier Torrès Borháború című könyvét egy barátomtól. A történet remek, az amerikai Mondovino borcég be akar jutni a Languedoc régióba, a helyiek ezt akarják is, nem is. Az egyszerűnek tűnő történet akkor keményedik fel, amikor Aimé Guibert a régió első borosgazdája kampányt indít az amerikaiak ellen, akik mcdonaldosítani akarják a bort, pedig amit ők termelnek, olyan mint a joghurt. Magyarul a könyv az Alineánál jelent meg, ahol egyrészt akciós éppen, másrészt fent van több rövid részlet is belőle.

Egy részlet kellett, azért kerestem elő a sztorit magamnak. Keresgélés közben viszont rájöttem, hogy a főszereplőkkel azóta is történtek dolgok. Egyrészt megszólaltak a Mondovino nevű indie dokumentumfilmben, amit kénytelen leszek levadászni. Aimé Guibert meghalt, a Mondavi-család visszavonult feje, Robert Mondavi úgyszintén. Utóbbi viszont előbb elpusztította a családi bizniszt. Valamiért Mondaviéknál az volt a szokás, hogy egymásnak ugrasztják a testvéreket minden generációban. És míg Robert gyerekei vetélkedtek, apu nyilatkozatokban alázta őket. A versenyt végül a mindenki más nyerte meg, a borászat igazgatótanácsa a cég eladásával állította meg a testvérháborút. 

Innen pedig már csak pár linken kellett továbbugrálni, hogy elém kerüljön egy Daily Beast cikk a különböző borcsalásokról.
 
Egy kis kaja

A New York Times írt a héten New York ikonikus ételéről: a vajas zsemléről. Meglehetősen hosszan tette ezt, úgyhogy rá lehet csodálkozni arra, hogy nem a belgák nemzeti (bocs!) büszkesége, a sült krumpli a legprimitívebb étel, amit valaki a magáénak vall. A zsemlét körbejáró cikk legjobb mondata viszont ez:

Peter Elliot, an editor at Bloomberg, recalled that for his class-conscious father, buttered rolls were too unsophisticated, and banned in their East Side home.

Egyszerűen nem tudom komolyan venni. Szorri. 

Kommunista blokk

Áááálegyifjúélmunkásaréten... bocs. Az Abcúgnak volt a héten érdekes anyaga arról, hogy a magyar munkáselit valójában nem annyira baloldali, mint inkább Jobbik szimpatizáns. Mindez ráadásul úgy, hogy az általunk fontosnak tartott problémák egy részére baloldali választ is lehetne adni. Neoliberálist viszont nem nagyon, illetve hát az maga a probléma. 

Van vita a múlt héten ajánlott Nagle könyvből. A progresszív bal megtalálta az ellenfelét, természetesen a szerzőben. Egy linknél többet nem érdemel: Noah Berlatsky írása kapta talán a legnagyobb figyelmet. Hosszabb, mint jó, de ez a történet folytatása. (Na jó, van egy jó linkem is, ez viszont kritika.)

Utazós rovat

A Nők Lapja Cafénak - és itt mindenki integessen Munkácsy Marci felé - volt egy remek projektje. Két olyan családot vittek el nyaralni a Balatonhoz, akik még soha nem voltak nyaralni. Az első cikk azokról szól, akiknek lett volna lehetőségük elindulni az NLC-vel, de végül valamilyen okból nem tudták vállalni. A második pedig az egyik, végül a tóhoz eljutó család története.

Az Art of Manlinesstől, meg úgy általában a férfiasság szertartásos megélésétől, általában véve a hideg ráz ki. Vannak is fenntartásaim a 24.hu Manliness-alapú cikkével kapcsolatban, ami szerint A babó (lehet A hobbit is, ha nagyon akarjátok) helyes olvasata a spirituális utazásról szól, a mindennapokba nem belefásulásról, arról a képességről, hogy a régen ismertben is meglássuk az újat. Abban viszont igaza van a két szövegnek, hogy az elmegyek Indiába megvilágosodni típusú utazásnak van érvényes kritikája. 

Ugyanakkor az öngazdagító és felfedező utazásnak voltak korábbi mintái. A peregrináció, a Grand Tour, a Hippie Trail így-úgy, de bölcsebb, világlátottabb emberré válásról szóltak. Alaposabban bele kellene olvasni, hogy a fenti minden ugyanaz másképpen álláspontról továbblépjünk. Abban viszont biztos vagyok, hogy az utazást nem Tolkien találta ki az íróasztala mögött ülve. (Eleve, a Go Trabi góban Goethe Utazás Itáliában-ja alapján indulnak el Olaszországba a frissen felszabadult keletnémetek.) [Ja igen, azt is a héten tanultam, hogy az olaszoknak vannak fasiszta hobbitjaik.]

Szorosan kapcsolódik: furcsa a világ, lehet adni pénzt embereknek, hogy elmenjenek oda, ahová mi is elmennénk, csak előtte ugye be kell fizetni a csekket, aztán teregetni, meg meg van beszélve még valami jövő keddre, szóval akkor idén már el sem indulunk. Például akad, aki körbehajózza helyettünk a világot, kis kitérővel az északnyugati átjáró felé. Meg olyanok is, akiket jégtörővel küldenek fel északra, hogy nézzenek szét.

Gáspár, mivel régi tettestársam, és ismer mint a rossz pénzt, annyival küldte át a cikket erről a remek kocsmáról, hogy Balu kapitány. Most Costa Ricában akarok sörözni. Vagy egye fene, lehet steel bottom is. (Steel bottom: egy sörbe, egy rum, elbutulva nézed a tengert, mosoly.)

A tigrisek scifije

Az egyik kedvenc írómmal, William Gibsonnal, beszélgettek a Vulture-ben az Archangel című képregénye kapcsán a disztópiákról. Nem ez a legjobb Gibson interjú a világon, de egy olvasást megér.

If you were, say, a tiger, and you knew what’s about to happen to your species (extinction, almost certainly), wouldn’t it be realistic to have a pessimistic view of things? I think it’s realistic, as a human, to have a pessimistic view of a world minus tigers.

A Paris Review interjúja 2011-ből több mindent érint, ellenben a tigrisekről nem esik benne szó. Az azóta udvariasan, de határozottan fizetőssé tett lapot a Wayback Machine-on keresztül lehet olvasni, így. Találomra kiragadva egy gondolatot:

It’s harder to imagine the past that went away than it is to imagine the future. What we were prior to our latest batch of technology is, in a way, unknowable. It would be harder to accurately imagine what New York City was like the day before the advent of broadcast television than to imagine what it will be like after life-size broadcast holography comes online. But actually the New York without the television is more mysterious, because we’ve already been there and nobody paid any attention. That world is gone.

vagy

The people who invented pagers, for instance, never imagined that they would change the shape of urban drug dealing all over the world. But pagers so completely changed drug dealing that they ultimately resulted in pay phones being removed from cities as part of a strategy to prevent them from becoming illicit drug markets. We’re increasingly aware that our society is driven by these unpredictable uses we find for the products of our imagination.

Ezzel persze már átcsúsztunk a The Wire sztorijába. Viszont adott egy jó keretet arról, hogyan illik az emergens technológiákat kezelni. Illetve egy egészséges mértékű szkepszist is kiépíthetünk az olyan, gyártói mondásokkal szemben, amik közlik, hogy X termék Y módon és csakis úgy változtatja meg az életet.

Egy-egy linkek

Többen nehezményezik - ahol a többen az lényegében a franciáktól az exgyarmatokig mindenki - hogy Nolan Dunkirk filmjében mindenkit szép fehér emberek játszanak, pedig voltak ott indiai hadmérnökök, logisztikai egység, algériai francia csapatok, és a brit kereskedelmi tengerészek jó része is kelet-indiai volt. Az igazságtétel mellett azért sem jó ez így, mert remek történetekből maradunk ki, ha csak azokat meséljük tovább, amik a fehérekkel estek meg. Például én eddig nem tudtam, hogy létezett egy 26 éve katonáskodó Jemadar Jehad Dad, aki nemcsak hogy megpattant a német hadifogságból, de magát francia gyarmati katonának álcázva eljutott Gibraltárig, ahol jelentkezett a briteknél, hogy akkor visszajött, mi a helyzet.

Hasznos és fontos cikk: 
az ortodox egyház szerepe Putyin rendszerében. Kirill pátriárka nem kis machinátor. És ezt egyáltalán nem pozitívan lenyűgözve írom. Abba érdemes még belegondolni, hogy 2018-ban az oroszoknál is választások lesznek, és Putyin ugyanazokkal a fantomokkal bokszol, mint Orbán. (Meg persze volt a proxyháborúja az USA-val.)

Bunnie Huang chipekről és mikroszkópokról írt nagyon röviden. Arra jó, hogy elmondja, milyen nagyságrendekben kell gondolkodni. (A nagyságrendek első törvénye: ha be lehet linkelni Eames-ék Powers of Tenjét, akkor be kell linkelni.)

Nem tudom mit kerestem, de szembejött egy cartós térkép az 1944-45-ös magyarországi bombázásokról

Lenne még hová folytatni, de lassan nem fér el az interneten a heti levél. 

Üdv,
Ádám